Ladó László (1919-2007)

Kátai István József: Kezdetek és kiteljesedésük Dr. Ladó László professzor úr emlékezete

Az iskolateremtők életműve nem kézzelfogható. Lelkek sokaságának talajában vetik el iskolájuk tudás-, műveltség- és nevelés magvait. Én a magam terméséről szeretnék számadást tenni. Mások majd megteszik ezt a sajátjukéról. A számadásnak egyetlen értelme van: Kifejezzük a hálát a gyümölcsöt hozó vetésért a Gazdának és Munkásainak. Nincsen igazi hála és öröm számvetés nélkül. Nem elég ugyanis csak sejteni, pontosan kell tudnunk annak értelmét, amit ajándékul kaptunk, s azt, mit kezdtünk vele.

A kezdet

Az 1973/74-es 3. gépészmérnöki évfolyam első félévének vége felé –az egyik folyadékok mechanika előadását megszakítván- Dr. Szentmártoni Tibor professzor úr néhány mondatban ismertette egy új gépészmérnöki szak, a termelési rendszer nevezetű lényegét. A mellette álló Dr. Ladó László professzor úrnak adta át a szót, akinek Ipari Üzemgazdaságtan Tanszéke a szak gazdája.

Egy tömör, érdekfeszítő, s számomra rendkívül lelkesítő negyedóra következett. Néhány gondolatának felfogása után egyértelművé vált számomra, hogy e szak miatt vagyok itt a Műegyetemen. A folyadékok mechanikája előadás e közbetét után folytatódott. Nekem azonban nem volt többé nyugalmam. 

A szünetben az évfolyam tömegei igyekeztek minél kedvezőbb pozíciót elfoglalni a büféknél, én ellenben az új anyatanszékem megkeresésére indultam. Zavarba is hoztam a tanszéki adminisztrációt, mert miattam rögtönözniük kellett azt a jelentkezési listát, melyet csak néhány nap múltán terveztek kigondolni. Érdekes módon, látván jelentkezésbeli eltökéltségemet, meg sem próbáltak elküldeni.

Az évfolyam vegyes érzelmekkel fogadta a minden ízében új gondolatokon alapuló szakot. Akik jelentkezni akartak rá, azoknak nagyon tetszett. Akik pedig kitartottak az eredetileg választott szakjuk mellett –jó magyar szokás szerint- nem kis fanyarkodással álltak a dologhoz. Csak a leginkább szalonképes ragadványnevét említeném új szakunknak: „főmérnökképző”. Ennek a csúfolódásnak akkoriban volt némi politikai ejtőernyős mellékíze. Élesedett az érzelmi ellentmondás körülöttünk, amikor kiderült a létszámkorlát: 25 fő, azaz egy tankör. Mindenesetre, a későbbiekben bizonyítva láttam, hogy közöttünk is mindenki szerette az eredetileg választott mérnöki szakját, mégsem tudott ellenállni az új hívásának. A közhangulat alapján úgy érzem, hogy kis toborzással még két tankör is felállítható lett volna. Ebben döntő része volt Dr. Ladó professzor úr szak ismertetéskor megnyilvánult vonzó egyéniségének és az előadott gondolatok rendkívüliségének.

A tanulás

A szak tankörében folytatva diákéletemet egy külön műegyetemi mikrokozmoszba, egy szellemi műhelybe kerültem. Első benyomásaim természetesen a diáktársakra vonatkoznak. Mindnyájukra jellemző volt az afféle nyitottság minden újra, mely rám is igaz volt. Ez is hozott bennünket egy közösségbe. 

A tanárokat is egy sajátos lelkület hatotta át: Nekünk mindenki el akart mondani mindent, amire eddig senki sem volt kíváncsi, de ők végre már ezt is tanítani szerették volna valakiknek. A mi nyitott szellemünknek és lelkünknek fölöttébb kellemes volt ez a tudományos eklektika: Vállalati rendszer és gazdaságtan, kísérleti metodika (a mérés filozófiája, elmélete és gyakorlata), rendszertan és irányításelmélet, szervezéselmélet és módszertan, információrendszerek, operációkutatás, irányítástechnika, módszeres géptervezés, műanyagok ismerete, technológiai munkagépek, gyártási folyamatok szervezése, döntéselmélet és tervezés, jogi ismeretek, számítógépek gépipari alkalmazása. Mindnyájan a legjobbat nyújtották át nekünk eddig kényszerűen rejtegetett kincseikből. Nem említettem természetesen a többi gépészmérnöki tárgyakat csak a speciálisakat.

Tanáraink személyén keresztül a tudományok szomszéd váraiba is nyílott bejárás. A számítógép technika iránti olthatatlan kíváncsiságom kielégítéséhez segített hozzá Dr. Nahlik Gábor tanár úr. Beajánlott mesteréhez, Dr. Ludvig Győző tanár úrhoz. Nála volt alkalmam elsajátítani az analóg számítógépek programozását. Együtt tanultam a Műszaki Mechanika Tanszék tanáraival az első személyi számítógép a WANG programozását. A gyártója nem ismerte fel terméke zsenialitását. A személyi számítógépet néhány év múlva újra felfedező Bill Gates csinálta meg ebből a világ legnagyobb üzletét.

Az árbevétel-költség-nyereség-fedezeti (ÁKFN) számítás alapélményem volt. Megérteni ennek nagyszerűségét, elfogadni egyszerűségét és alapigazságait, nem volt könnyű. Későbbi pályafutásom során egy általam nagyra becsült szakértő a következőre oktatott: „A profik mindig csak egyszerű dolgokat csinálnak, mert erre csak ők képesek, s máskülönben is csak az egyszerű a működőképes. Az ostobák agyon bonyolítják a dolgokat.” Az ÁKFN felfogásához és működőképes gyakorlatához mind a mai napig nem volt képes felnőni a közgazdasági gyakorlat. Elképesztően bonyolult, ezért működésképtelen és pénzemésztő megoldásokkal házalnak magukat okosnak kikiáltó világcégek, s nyomorítják meg ügyfeleiket. Intézményesen terjed ezért a drága pénzen megvett közgazdasági tehetetlenség. Majd csak kinőjük egyszer!

A másik alapélményem a rendszerelmélet és a rendszerszemlélet. Dr. Bajcsay Pál professzor úr halmazelméleti alapozása jól előkészítette ezen fogalmak gondolkodásomba illesztését. Magunkévá tenni azt a megközelítést, hogy a dolgoknál –időnként vagy legtöbbször- fontosabbak a közöttük fennálló összefüggések, nem volt könnyű. Dr. Ladó professzor úr tantárgy összetétele –úgy érzem- tudatosan építette fel bennünk az elfogadás, megélés és megértés képességét. Csak egyik, számomra talán legjobban érzékelhető példaként hoznám fel Dr. Petrik Olivér professzor úr tantárgyának, a rendszertan és irányításelméletnek az ilyetén szerepét. Nagy szellemi odaadást kívántak előadásai, de rabul ejtette az embert az az érzés, hogy végre ő is ki akar tenni magáért, valami merőben új érdekében. Így szokatlan alapossággal és kitartással szemléltette tárgyát. Arra rádöbbenni, hogy a fizikai jelenségek mennyiségei, elvonatkoztatva azok mineműségétől, általánosak, ugyanolyan tulajdonságokat követnek, valósággal analógiák (általános sebesség, általános gyorsulás, stb.). 

Ez a légi felvétel léptékű rátekintés a fizika tudomány ágazatainak világára tette természetessé az analóg számítógépek alkalmazását. Működésük alapelve ugyanis az, hogy analóg elektromos folyamatokkal modellezhetők más fizikai jelenségek. Egy akár monstrum méretű mechanikus rendszer elektromos modelljével könnyedén játszadozni lehet, s az eredmények visszahelyezhetők a mechanikus jelenségkörbe. Gondoljuk csak el, ha a csernobili erőmű főmérnöke a mi szakunkra járt volna, akkor eszébe nem jutott volna, hogy a reaktorral kísérletezzen. Vett volna egy analóg számítógépet, s azon végezte volna el kísérleteit. Az analóg gép is elég félelmetesen mutathatta volna a robbanás jelenségét, s nem kellett volna az emberiségnek megérni ezt az őrült kataklizmát. 

Nem lehet eléggé túlértékelni a rendszerelmélet ismeretét és a rendszerszemléletű gondolkodás minden formáját. Mérhetetlenül szomorú vagyok viszont a miatt, hogy nem nőtte ki országos vagy világ koncepcióvá magát ez a rendszermérnök nevelési iskola. Az összefüggések fontosságának nem tudása, a rendszerben való gondolkodásra képtelenség ma már életveszélyessé vált. A mérnököt még csak tanítják valamennyire arra az óvatosságra, hogy csak akkora erőket szabadítson fel, amilyent uralni is tud. Az átfogó rendszerekben való gondolkodás képessége azonban nem csak a félelemből fakadó óvatosság, hanem a szerves és fenntartható folyamatokban való gondolkodás képessége. A tanszék tanárai által unos-untig hangsúlyozott „tovagyűrűződő hatás”-okkal számolás útján juthatunk csak előre. 

És a közgazdaság-, a pénzügy tudomány művelői és gyakorlói mekkora erőket szabadítanak fel? Ezer milliárd dollárok és eurók válnak semmivé elfuserált műveikben. Egy éve már ennek a pénzügyi kataklizmának, s fogalmuk sincsen, hogy mi történt. Ha utólag sem tudják, akkor mit tudnak vagy tudtak előre? 

Nemde rászorulna mindenki a rendszer összefüggések fontosságának felismerésére, módszeres kezelésük megtanulására, és gyakorlására? Úgy hiszem, hogy a válasz csak igen lehet. Modern-e még most is a ladói iskola alapfelfogása? Olyannyira modern, s olyannyira zsíros falat, hogy torkán akadt a szakemberképzés világának.

Az ÁKFN ismerete csak a körülöttem működő tehetetlenség feletti bosszankodásra adott alkalmat, mert szinte megelőzte mai korunkat is. 

Milyen ismerős az elemekhez (objektumokhoz) láncolt gondolkodású ember figurája, akiben fel sem merül, hogy összefüggések is vannak a világon. Nap, mint nap megélem az e miatti tömeges tehetetlenséget. 

A rendszerszemlélet a hatékony alkotás hatalmát adta mindnyájunk kezébe. Ezt legalább én is a saját alkotómunkámban korlátlanul hasznosítani tudtam. Mindennapi használatra kialakítottam egy nagyon egyszerű alkotás-lélektani szemléletet. Egy problémával addig kell foglalkozni, addig kell újabb és újabb struktúrákba át meg átgyúrni, amíg egyetlen ember agyában kezelhetővé nem válik minden lényeges összefüggése. Tapasztalatom szerint ugyanis csak akkor van esély a szerves megoldásra, vagyis a rendszerré érlelésre, ha egyetlen ember agyában teljességgel felfoghatóvá, kezelhetővé, manipulálhatóvá válik. Minden más esetben megjelenik a „közcső” vagy „interface” probléma. A részmegoldások csatolásai áttekinthetetlenné, uralhatatlanná, öntörvényűvé (tőlünk függetlenné) tehetik alkotásainkat. Márpedig, amit létrehoztunk, azért felelnünk kell a társadalom felé. A Gólemmé magát kinövő művünk felett viszont elvesztjük ellenőrzésünket, mi a tudósok, az értők is, az ártatlan társadalom meg mindenképpen.

Fontos alapélményem volt a diplomamunka kidolgozása. A nagyteljesítményű forgógépek rezgésmérésre alapozott tervszerű megelőző karbantartása témakör izgalmas összegzése volt a termelési rendszer szakon szerzett ismereteimnek. Dr. Ludvig Győző tanár úr irányításával egy modell értékű ötvözetét sikerült kidolgozni a klasszikus mérnöki szaktudás, a modern rendszerelmélet, a közgazdasági gondolkodás, az analóg és digitális számítástechnika vívmányainak. Néhány hónappal ezelőtt egy klasszikusan szép szakkönyvben [Dr. Nagy István: Állapotfüggő karbantartás, Műszaki diagnosztika I., Rezgésdiagnosztika] volt alkalmam olvasni az akkor még újdonságnak számító megközelítés mai, megvalósult mindennapi gyakorlatáról. 

A hívatás

Az államvizsgák időszakában és a diplomavédés után sűrűn tanulmányozgattuk a tanszéki hirdető táblán megjelent bőséges állás pályázat kínálatot. Meglepődtem azon, hogy egyáltalán nem voltam lelkes egyik lehetőségtől sem. Egy ilyen alkalommal, hirtelen ötlettől vezérelve bekopogtam Dr. Ladó professzor úrhoz. Ő a tőle megszokott közvetlenséggel hellyel kínált. Figyelmesen meghallgatta a kedvetlenségemről szóló panaszomat. Utólag áll össze bennem, hogy –kitűnő nevelői érzékkel- felismerte, nekem elsősorban nem is állás kellene, hanem új mestert keresek. Biztosan így volt, mert a következőt mondta: „Pista, magának jó lesz Mányoki Pistánál. Ő az egyik nagyszerű ember, akinél a szervező szakmát meg lehet tanulni.” Rögtön fel is vette a telefont, s a két jó barát meg is állapodott az állásomról. Amúgy diákosan megörültem gondjaim ezáltali elmúlásának, s 1976. szeptember 15-től a Ladó Iskola után Mányoki Iskolában folytattam, most már segéd éveimet.

Fontos emlékképem még a Pannonhalmára és Győrbe szervezett búcsú tankör kirándulás, melyet professzor úr készített elő és finanszírozott teljes egészében. Minden részletében tartalmas és emlékezetes együttlét volt ez. Azóta is különleges élményként őrzöm professzor úr egyik, minket kalauzoló gimnáziumi tanárának érdekes nyilatkozatát. Az apátságban járva-kelve szóvá tettük, hogy mennyire be vannak fogva a tanulásba a diákjaik. Válasza számomra megdöbbentő volt: „14 és 18 év között van minden embernek az az életidőszaka, amikor korlátlan szellemi teljesítményekre képes. Se előtte, se utána. Mi ezt tudjuk, és e szerint cselekszünk és nevelünk.” Vajon, tudja-e ezt még a nevelés tudománya? Professzorunk kiváló felkészültségén erősen meglátszott, hogy az ő idejében az atyák úgyszintén komolyan vették ezt a felismerésüket. Kivételes személyes szerencsémnek tartom, hogy tanszékének hallgatója lehettem.

Nem kerülhető meg a számvetésben a gazdasági mérnöki képzésben való részvételem sem. Ma a projektek világát éljük. Az egymásba áttüremkedő, sok ponton szervesen illeszkedő műszaki és gazdasági rendszerek, a pénzrendszer és a reálszféra egyre inkább nyilvánvaló egymásra utaltsága és összefonódottsága, kiált a rendszer mérnökök és a gazdasági mérnökök után. Ugyanekkor számuk egyre fogyatkozik. Nemcsak műszakiakban van egyre nagyobb hiány, hanem e „határterületi” mérnökökben is. 

Hírlik, hogy a négyes metró építkezéseinek „gatyába rázásához” két, hetvenes éveiben levő kiváló mérnök urat kellett reaktiválni. Egy önkormányzati mamut projekt vezetéséhez –ez személyes tapasztalatom- szintén egy harcedzett, hatvanas gazdasági mérnököt kellett hetekig kapacitálni, hogy végre alkalmas ember vegye kezébe a vezetést. A magyar nemzetgazdaság verseny tényezőjének érzett kormányzási minőség fölé helyezem azt a problémát, hogy legyenek alkalmas rendszer és gazdasági mérnökök. 

Tudvalévő, hogy a homokszobrászat lehetősége, a homok nedvességtartalmán dől el. Az egyes homokszemcséket aprócska vízcseppek ragasztják szilárdan egymáshoz. Ahány érintkezési pont a szemcsék között, annyi picurka vízcsepp szükségeltetik. A reálszféra, a pénzügyi szféra, a logisztikai szféra elemeit csak ezek a szakemberek képesek, mint valami ragasztó vízcseppecskék, célt elérő (alaktartó) projektekké felfűzni. Határterületi szakértelem nélkül nincsenek működő, s ez által gazdasági teljesítményt, profitot felmutató projektek és azok együttműködő hálózatai. 

Mi van akkor helyettük? Szép szabályos rézsüjű homok kupacok, homok kúpok a szobrok helyett. Ezek nem rendszerek, hanem konglomerátumok. A homok vagy sóder kupacok kísértetiesen hasonlítanak a ma semmiféle célszerű formát, teljesítményt vagy profitabilitást felvenni nem tudó gazdasági elem halmazokra.

Távol álljon tőlem, hogy Dr. Ladó László professzor úr életművének méltatása kapcsán adjak elő saját, agitatív gondolatokat. A tények azonban nem kerülhetők meg. Professzor úr koncepciója, egyszerűen szólva éppen az volt, hogy a katalizátor jellegű és egyben határterületi szerepű mérnökhívatásokra szükség van a modern nemzetgazdaságokban. A gazdasági turbulenciák (divatos ködösítéssel élve) világszerte éppen azt mutatják, hogy elharapózott a pillanatnak élés, a „Majd lesz valahogy!” csodavárása, a gazdátlan nyáj szindróma. Hol vannak itt már Dr. Papp Ottó tanár úr hálótervei? Nagy ritkán futja csak egy-egy vérszegény Gantt-diagramra. Mindeközben egyetlen jól résen lévő brókercég keresett 240 milliárd dollárt a hitelválság piaci zuhanásán. Ehhez persze a többieknek csodaváróknak, passzívaknak, gyanútlanoknak, felkészületleneknek, stb. kellett lenniük. Lehetne persze más ágazatokból is példát hozni. Ez a legfrissebb élmény.

A jövő

Mi már csak valahogy megleszünk, azonban mi lesz az utánunk jövőkkel? Örök kérdése a letűnő nemzedékeknek. Sajnos nem háríthatjuk el magunktól a felelősséget. Dr. Ladó László professzor úr és iskolájabeli küzdő társai elérték, hogy mi háromszázan egy olyan mérnöki hívatás új lehetőségeivel élve indulhassunk az életben, amelyre nem volt példa azóta sem. Itt az idő az ő távoztával, hogy komolyan elgondolkodjunk, vajon mi lenne e téren a mi kötelességünk.

Nem hozhatjuk fel mentségül, hogy kevesen vagyunk, hiszen egy parlamentet kiadnánk létszámban, diplomák számában és szellemi kapacitásban, ki tudja hányat. Ez nagy erő. A lobby erő még nagyobb. 

Kedves Kolleginák és Kollegák!

Amikor majd együtt leszünk, akkor határozzunk a teendőinkről. Javaslom, szerveződjünk meg arra is, hogy célszerű magatartást és cselekvést fejthessünk ki. Ugye nem gondoljátok azt komolyan, ha az ország egyik fele menedzsernek a másik meg menedzser asszisztensnek tanul, s abból épkézláb dolog lesz. Legyenek tehát ezen túl is rendszer mérnökök és gazdasági mérnökök. Hogy mi módon mehet ez végbe? Keressük meg együtt a megoldást!